Én nem emlékszem arra, hány karácsonyom volt korábban. Egy szálkásszőrű tacskó vagyok, nem túl fiatal. Ezt a csontjaimban érzem. Egy családnál éltem, de valami miatt kidobtak hazulról. Háromszor. Kétszer visszataláltam, harmadszor már nem, mert autóval átvittek valami nagy vizen, és ott már nem volt semmi ismerős szag. Hideg volt, éhes voltam. Kukákat döntögettem fel, úgy próbáltam ennivalót szerezni. Nagyon szomorú voltam. Siető embereket láttam, de nem állt meg egyik sem. Rám sem néztek. Néhány ablakban színes, világító ábrákat láttam, hóembert, csillagot. Az ablakok mögött meleget sejtettem. De ott kint, ahol én voltam, bizony nagyon hideg volt. Végül már nagyon fáradt voltam. Lefeküdtem egy bokor alá, lehunytam a szemem. Már nem bántam sem hideget, sem éhséget. Hagytam, hogy elborítson a fáradtság. Csendben el kezdett esni a hó.

"Te szegény, mióta vagy itt?" - kérdezte egy kedves hang. Felnéztem. Magas, szőke hölgy és egy bajuszos férfi állt mellettem. A hölgy lehajolt: "Éhes vagy?" Megnézte a nyakörvemet: "Nézd Szabi, van bilétája". A férfi felemelt és betakargatott a kabátjával. "Gyere velünk, megkeressük a gazdádat!" Jaj, csak azt ne - sóhajtottam. Nem akarom újrakezdeni. Miért is jöttetek ide? Már majdnem vége lett... 

Közben egy szép házhoz értünk. Itt a kertben, a fákon voltak színes égők. Bent a nappaliban kandalló, a kandallóban barátságos tűz. Odetettek a kandalló elé. Kaptam egy takarót. És finom ennivalót. Miután ettem-ittam, elnyomott az álom.

Arra ébredtem, hogy Szabi telefonon beszélt. "Milyen ember maga? Hogyan tehette ezt ezzel a kutyával?" Képzeld Éva - fordult Szabi a feleségéhez, aki egy szép karácsonyfát díszített - ez az ember kifejezetten azért hozta át a Dunán a kutyát, hogy ne tudjon hazamenni, mert kétszer már hazatalált. Egy ilyennek én nem viszem vissza ezt a kiskutyát.

Megkönnyebbülten hunytam le a szemem. Ez volt életem legszebb karácsonya. Mellettem a tűz pattogott, alattam puha takaró. A házaspár díszítette a karácsonyfát, a konyhából finom illatok szálltak.

Azóta itt élek. Az idei a harmadik karácsonyom itt. Nyakamban kis piros kendő. Napközben dolgozni járok Évával. Esténként beszélgetünk Szabival. Aki még nem volt elhagyva, és nem nézett befelé vágyakozva az ablakokon, miközben nagyon vágyott egy kis melegségre, talán nem is tudja, milyen szép a karácsony, ha családban van az ember (bocs: a kiskutya).